A Gyász
Amikor az ember elveszíti egy szeretett hozzátartozóját, valami megszakad benne…
Hirtelen nem is tudjuk felfogni, mi történik velünk, mert még mindig nem hisszük el. Reménykedünk? Valószínű. Biztosan azért mert nem tudatosul az emberben. Várjuk, hogy betoppanjon és rájöjjünk arra, hogy ez csak álom, de nem így történik…
Napok telnek el és még mindig nem hisszük el. Vajon miért nem? Hiszen tudjuk napok óta, hogy elment, de mi még mindig úgy érezzük, hogy velünk van még.
Minden tárgy a szobában ami ugyanúgy van ahogy volt mind a “normális” életünket idézi mikor még ő is ott volt.
Azután egyszer csak rájövünk, hogy hiába minden, ez a végleges és visszavonhatatlan állapot és elkezdjük sajnálni magunkat, hogy mennyire üres lesz a világ nélküle. Persze jönnek a “közhelyes” gondolatok – “neki már jobb így” meg hogy “úgyis csak szenvedett már”- ami persze igaz, de hát azért mi mindig bízunk a gyógyulásban. Igazából nem is tudom miért írom le ezeket a sorokat, csak egyszerűen kikívánkozik belőlem. Sokat gondolkodtam ebben az időszakban az elmúláson, ami olyan hihetetlen, hogy fel sem tudjuk fogni. Vajon vár ránk valami a halál után? Ki ezt, ki azt hisz ezzel kapcsolatban. Nekem az a meggyőződésem, hogy az agyunk ezt képtelen felfogni, mert nem képes megbírkózni, azzal a gondolattal, hogy nincs semmi. Talán így van… Talán nem…
Mindenesetre sok idő kell nekünk amíg feldolgozzuk a halálát, de a szívünkben örökké ott él majd s ez talán vigaszt ad…
S ha nevetek vagy ajkamon kel ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek. ( Petrarca) >