Gyerekkori dicséretek hatása
Talán nem is gondoljuk mi szülők, mennyire befolyásolja gyerekeink későbbi életét hogy a dícséret melyik formáját alkalmazzuk.
Sokszor kutyafuttában dícsérjük okosságát az élet rohanásai közt és azt gondoljuk ezzel megvan oldva önbizalmának építése. Persze nem rossz szándékkal tesszük hanem mert ez a leggyorsabb, vagy mert ezt tartjuk helyesnek. Egyáltalán nem teszünk jót a gyerekünknek azzal, ha folyamatosan azt hangoztatjuk, mennyire okos is ő. Persze, ez nem azt jelenti, hogy tilos a kicsiket dicsérni, mindössze arról van szó, jobban meg kell választani a módját annak, hogyan fejezzük ki az elismerésünket a gyerekek felé. A dicséret hasznos és szükséges dolog, azonban sokkal fontosabb, hogy “egyénre szabott bókokkal” segítsük a gyereket,
ahelyett hogy általánosságokat mondanánk neki – hiszen minden kicsi
másmilyen,
és más motiválja jobban.
Természetes, hogy az elismerés erősíti a gyerek irányadó érzését,
ám a pszichológus szerint nem általában kell “okosozni” a gyereket,
hanem a kicsit elvontabb “ezt nagyon jól csináltad” elismerés az igazán hasznos – de csak akkor, mikor annak helye van. A gyerek érzi, hogy mi örülünk-e, vagy tetszik-e nekünk, mit és ahogy csinál. “Ha valóban tetszik nekünk, például egy rajza, s azt mi kitesszük a szobánkba, annak a kicsi örül és ez a cselekedet megerősíti őt.
Kevesen tudják, hogy az együttélés maga nevel. Ugyanis, ha együtt élek a gyerekkel, gesztusaim vannak felé, amelyek lehetőleg őszinték, magammal azonosak, az igenis nevel.”
“Amikor a gyerek érzését rongálják, vagyis, azt mondják neki, hogy “úgysem tudod”, az nagyon veszélyes. Sokan mégis ezt az utat választják, mert azt hiszik, hogy a gyereket ezzel motiválják a jobb teljesítményre. Ez tévedés. Biztos, hogy ez problémákat okoz majd a felnőtt életben, de már a gyerekkorban is, hiszen így a gyerek nem érzi, hogy uralja a helyzetét, nem érzi azt, hogy biztonságban lenne” – mondja. ”
“Akinek gyermek korában kevésbé adják meg az érzelmi biztonságot, s ezáltal nem teljesen fejlődik ki nála az érzelmi tartás, az valószínűleg tényleg habozóbb természetű egyik oldalról. Másrészt, létezik a kompenzálásnak az a sajátos jelensége, amikor éppen azért makacs, rábeszélhetetlen és meggyőzhetetlen, ugyanakkor határozott döntéshozó valaki, mert a háttérben ilyen érzelmi labilitást kell leküzdenie. A gyermekpszichológus így összegez. “Nincsenek egyértelmű dolgok a létben. Nem lehet azt állítani, hogy a gyerekkori dicsérettől függ minden, de azt sem, hogy nincs szerepe. Nagyjából és egészében mégis azt mondhatjuk, ha egy család érzelmi biztonságot ad, akkor az jó indulási esélyt ad a gyereknek az egészséges, a neki magának, viszonylagos megelégedettséget okozó életvitelre.”
Természetesen létezik az is, hogy valaki teljesen másképp neveli gyermekét, mint ahogy őt nevelték szülei. A legegészségesebbek onnan kerülnek ki, ahol középút van – hol így, hol úgy történnek a dolgok. A “legkönnyebb a két szélsőséges álláspontot fenntartani, a legnehezebb pedig a kettő között lavírozni.” Az a jó, ha a döntések közös döntésekké válnak, de persze minél kisebb a gyerek, annál inkább a szülőé a felelősség. Egy kisgyerekkel még nem tudjuk például megbeszélni, hogy mikor menjen el a mamához, de egy kamaszodó gyereket már belevonhatunk ebbe a döntésbe.